Ripost uszítás

“Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével?” – teszi fel a kérdést a Ripost. De igazából a média sohasem uszíthatna. Sem a hajléktalanokkal szemben nem tehetné ezt, sem bármelyik más csoporttal szemben.

A szokásosnál ezúttal hosszabb asszociációkat engednénk meg magunknak. Mert leszögezhetjük, hogy e címoldalak súlyos etikai problémákat rejtenek. Hasonlítani csak Pallagi Ferenc Blikkjének haldokló focistát ábrázoló képéhez tudjuk. Hogy miért ez ugrott be azonnal, amikor a Ripost címlapját láttuk?

1. Bulvárlap mindkettő.

2. Pallagi Ferenc és Ómolnár Miklós célja egyaránt az olvasottság növelése volt, s úgy tűnik minden gátlásukat elveszítették.

3. Pallagit annak idején a közvélemény, a nyilvánosság, a szakma teljesen falhoz állította. Igaz több példány kelt el, de világossá tették a számára, hogy az eladott példányszám nem legitimál.

S lássuk a különbségeket.

1. A Blikk bár politikailag húzott valamerre, azért inkább klasszikusnak volt mondható. Ómolnár Ripostja (Mészáros Lőrinc lapja) viszont mint bulvárlap is átlépett már egy határt, amennyiben látványosan épp a kormányzatnak akar tetszeni. (Nem véletlen, hogy a népítéletben elhangzik, a lap neve betűjáték, s valójában Prosti) A Ripostra épülő állami televíziós megerősítések pedig már-már egy hálózat létét sejtetik.

2. Ómolnár is a nép (s tulajdonosa, mely áttételesen a kormány) kedvében akar járni, s tán növelte is a címlapja az eladási példányszámot, de a gyűlöletkeltés nem elfogadható a média részéről sem akkor, ha az a nép kedvében jár, sem pedig, ha a kormányzati kommunikáció kedvében.

3. Pallagit Fehér Miklós focista pályán történő közelképű haldoklását címlapra téve az emberi méltóságot sértette. S mivel mindannyiunkkal előfordulhat, hogy szívinfarktust kapunk nyilvános helyen, nem volt nehéz elítélni a fényképet. A hajléktalanokkal szembeni gyűlöletkeltés szintén olyan, amely sokakban visszatetszést kelt, mert sokan rendelkeznek empátiával, s mert sokunk érzi úgy, akár belőle is válhat hajléktalan. Péterfalvi Attila Pallagit ombudsmanként el is ítélte. Különbség azonban, hogy ma kisebb az esélye a médiaombudsman megszólalásának. (Elnézést, ha tévedünk, s majd megszólal. Kéne most is!) S tartunk tőle, hogy a legtöbb újságíró-szervezet sem emeli fel a szavát. (Reméljük lesz kivétel, elvégre etikai kódexe mindegyiknek van.)

S most térjünk át filozófikusabb vizekre, reméljük lesznek olvasók, akik tovább tartanak velünk, nem veszítünk el mindenkit. A gonoszságról volna szó, melyet a filozófia nem tudott elhagyni, pontosabban főként Hannah Arendtnek köszönhetően újra megtalálta. Azóta gondolkodnak róla, mi is élteti, milyen típusai vannak? Sőt, Zimbardo Lucifer hatás könyvének köszönhetően a gonoszság kérdése bekerült a szociálpszichológiába is.

Arendt gonoszságfelfogása Eichmann vizsgálatával robbant be, mert hisz Eichmannt – aki csak parancsra tette – nem lehetett radikális gonoszként látni, azaz nem olyasvalamiként, aki kitalálja, átlátja, és elköveti a rombolást. Talán sejtette, hogy nem a tízparancsolat szerint teszi a dolgát – minden bizonnyal -, hiszen titkolták a nácik a közvélemény előtt mit csinálnak, de egy magasabbrendű etikára hivatkozva pusztítottak, gyilkoltak. Eichmann még ezt sem tette, csak engedelmeskedett. Ezért lett Arendt szerint banális. A mindannyiunkban meglévő megalkuvó.

A szociálpszichológia többet tud erről az attitűdről. Eichmann nem egyszerűen a gondolkodásról való lemondó, az emberi bűnösség legmagasabb szintjét elkövető – hiszen az embernek gondolkodnia kell Arendt szerint -, mert a legfontosabb emberi tulajdonságot gyakorolja, a konformitás megtestesítője. A szociálpszichológusok számára világos, hogy a konformitás az emberré válás kulcsa, s csak a gonosz tudja kihasználni ezt arra, hogy ezen keresztül manipuláljon (ld. Milgram áramütés kísérletét, ahol épp Milgram veszi át a radikális gonosz szerepét.) Alapvetően konformitás nélkül nem volna együttműködés, nem volna csapatjáték, e nélkül az emberi természet nélkül szétesne a világunk.

A szegényekkel szembeni uszítás gonoszság. Nem ez a kérdés. S hogy miért tartja akár a konzervatív, akár a liberális ezt gonoszságnak, annak az az oka, hogy a kiszolgáltatottal szembeni óvó és gondoskodó ösztönünk rendkívül erős, s mindegy, hogy milyen politikai ideológia épül ezekre. Az emberi csecsemő rendkívül sokáig törődést igényel. Ha nem volna mélyen a reflexeinkbe ágyazva a kiszolgáltatott védelme iránti kötelezettség, szintén régen kihaltunk volna, épp úgy, ahogy a konformitás, ha nem volna bennünk, nem tudunk kiemelkedni az állatvilágból. Aki Istentől számítja a létezésünk, annak is ott vannak ezen parancsolatok és példabeszédek. S minden más világvallásban is. A szánalom, a törődés, az empátia. A kiszolgáltatott bántása nem véletlenül kelt fel bennünk haragot. (A pszichológiai okokat bővebben ld. J. Haidt Ted-es előadásában.)

De a kiszolgáltatottat, amint meg tudja az ember fosztani emberi tartamától, már tud vele kegyetlen lenni. Ember-e a hajléktalan? Ez itt a kérdés, s ha igennel felelünk  rá, márpedig mi mást mondhatnánk, a hajléktalanok verbális vagy fizikai bántása bűn, az ezt támogató kommunikáció pedig gonoszság.

A Ripost címlapja tehát a gonoszság megnyilvánulása. De milyen gonoszság ez? Banális vagy radikális? Csak engedelmeskedő és tudatlan, vagy koncepciózus és számító? Jó kérdések ezek, de nem a legizgalmasabbak. Van ennél valami izgalmasabb is, s ez az, hogy vajon melyik az ártalmasabb gonoszság?

Eddig a filozófia azon az állásponton volt és van, hogy a radikális a veszélyesebb. Heller Ágnes szerint például a radikális gonosz fertőző, terjed, a banális csak követő jellegű, és amint a radikális megszűnik, el is tűnnek a követők. Például, ha a Ripost – tegyük fel – csak követő, stréberkedő, amint megváltozik a “stratégia-tervező hivatalban” a koncepció, a Ripost máris megváltozik. Sőt, akár pillanatok alatt átalakul jó célok hordozójává. Független és önálló ugyan úgy nem lesz, saját gerince és tartását ugyanis a központi irányítás már rég átvette. Ez a Hannah Arendt és az őt kicsit megkritizáló, tovább fejlesztett Heller Ágnes-féle koncepció azonban már nem fog megfelelni a szociálpszichológiai megközelítéseknek. De a rendszerelméleti kritikáknak sem. Utóbbi szerint az intézményeknek autonómoknak kell lenni. Vagy ahogy Max Weber mondaná, a saját istenüket kell szolgálni.

Zimbardo azon megfigyelését még, hogy az angyalt és az ördögöt szinte alig választja el egymástól valami (ld. fentebb Mc Escher Angels and Devils képét) még rá lehetne húzni a banális gonoszra, mely könnyen átbillen egyik állapotból a másikba. Ha a Ripost mindig “Prosti” marad, ez akár igaz is lehet, de épp az volna a lényeg, hogy a média – még ha bulvár média is – kövessen valamiféle irányelvet. Valami olyasmit, amit e felületen is mindig számon kérünk tőle, épp az olvasók nevében. E honlap nézőpontja a tudatos médiafogyasztó, az ilyen igényeknek megfelelő média pedig nem fog gyűlöletet szítani, s társadalmi felelősségérzete egy húron fog pendülni a tudatos médiafogyasztóéval. Együtt is kéne kialakítani a jóról és rosszról alkotott tartalomközlési formáit.

A gonosz mindezek fölött van. Nem angyali és ördögi közti átmenet, átbillenés. Nem banális, s amit mondani szeretnénk, még csak nem is gondosan tervező, kivitelező, távlati, stratégiai, és manipulatív. Egyszerűen azért nem, mert az ember nem mindenható. Állításunk szerint még Hitler sem tud radikális gonosz lenni. Azt nem mondanánk, hogy akkor ő banális lenne, és azt is elfogadjuk, hogy igen, radikális gonosz akar lenni, ezt a célt tűzi ki magának, csak hát … Az ember van annyira tökéletlen, hogy mindig kicsússzon a valóság a keze közül, sose tudja azt teljes mértékben tervezni. Mondhatnánk ezekben az esetekben, hogy ember tervez, az ördög végez.

Mikor a gonosszá váló egy-egy akciója sikerre vezet, megerősödik a kompetenciaérzése, és tovább megy a maga által megszeretett úton. Az ördög csábítja tovább, mert azt mondja, te okos vagy, te arra vagy hivatott, hogy a buták fölött uralkodj, te megtehetsz bármit, mert ők nem is igazán emberek, vagy ha ők azok is, te több vagy mint ember. A te küldetésed stb. stb. A csábítás útja az ördög részéről a siker maga. De az igazi ördög önjáró. S mindjárt el is mondjuk, hogy értjük ezt, a hajléktalanokkal szembeni uszítás példáján.

Tegyük fel, hogy a hajléktalanok elleni propaganda azzal a pozitív ideológiával indul, hogy rendet kell teremteni az aluljárókban, jogszabályokat kell alkotni a tiszta környezetért, az élhető városi létért. Ez egy pozitív ideológia. Megkülönböztetnek jó hajléktalanokat, és rosszakat. A jók partnerek, a rosszak még a hajléktalan szállókon sem alkalmasak az együttélésre. Felmerülnek a törvényalkotók szemében szempontok, melyek a rosszak hibáztatását erősítik. A törvényalkotás folyamatában – támogatandó a pozitív cél elérését – egyre több érv jön elő a jogszabály mellett, s egyre kevesebb ellene. (Amit ebben a bekezdésben írtunk, az nem más, mint Janis “csoportgondol” mechanizmusa.)

Az ideológia mellé odacsapódik számos lakos, függetlenül attól milyen politikai párt szimpatizánsa, mert a céllal lehet azonosulni és a problémafelvetésben van igazság. Az emberek találkoznak hajléktalanokkal, akik immár a szemükben nem egyszerűen szerencsétlenek, hanem együttműködésre nem hajlandó problémák. Megfogalmazzák velük szemben a nem tetszésüket. Már nem csak a hátuk mögött otthon dörmögnek, hogy hát nekem mint járókelőnek is volna emberi méltóságom, amit a maga alá vizelő alkoholista hajléktalannak tisztelnie kéne, hanem odaszólnak. Aktivizálódik a lakosság, és cselekvővé válik. De milyen cselekvővé?

A bántó cselekvés önigazoló mechanizmusokat indít be. Ha én megbántok valakit, utólag vagy arról győzöm meg magam, hogy én egy kötekedő fráter vagyok, nincs mit tenni, vagy arról, hogy a másik megérdemelte, hogy odaszóltam. (Eliot Aronson Társas lény c. könyvében ír az agresszió agressziót vált ki mechanizmus e fajtájáról.) A történet ebben a dinamikában eszkalálódik, legközelebb még inkább odaszólok. Ha hallom, hogy huligánok agyba-főbe vertek egy hajléktalant, azt fogom mondani, hát végül is ők hívták ki maguk ellen a sorsot, legközelebb szemtanúja leszek egy ilyen jelenetnek, és már csak legyintek, esetleg végig is nézem stb. A mechanizmust nevezzük kognitív disszonancia redukciónak, mert két tudattartalom, a magamról alkotott pozitív kép kerül szembe azzal, hogy bántok valakit – szóval, helyesléssel, végignézéssel -, és e feszültséget csak önigazolással lehet feloldani.)

A fenti logika szerint – melyben a Ripost csak egy láncszem a sok közül – a cselekmények messze túlszaladhatnak a kormányzati szándékon. Bármit is talál ki a hatalom, bárhol is kívánja meghúzni a határt, s kézben tartani a valóságot (radikálisként), a valóságot pszichológiai folyamatok irányítják.

A hatalom mindig a radikális oldalon van. Mindig irányítani akar. Hatalom lehet az értelmiségi is, aki sosem ver a maga kezével, csak uszít, és várja, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy ő azt kifundálta (Ranschbourg Jenő gondolata volt, hogy az értelmiség csak uszít, de nem ő üt.). A politikai hatalom még több ennél, mert intézményeket irányít, még inkább azt hiheti, hogy kezében tartja a dolgokat, és előre látja a történéseket. Ő irányítja a banális tőle függő intézmények vezetőit.

Ha ezek a vezetők nem önállók, ha beosztottjaik sem azok, a gonosz radikalitása csúcsra kerül. Ám akármilyen csúcson is van, létezik nálánál valami nagyobb gonosz, amit a pszicholgiai mechanizmusok ragadnak meg.

Mis is hát a filozófiai állításunk. III. Richárd, aki elhatározza, hogy gonosszá lesz, és mindent manipulálni fog maga körül valójában nem tud annyit ártani, mint amikor az igazi ördög átveszi tőle az irányítást. Ez az, amikor maga a nép bolondul meg.

 

Reklámok

Helyreigazítás és hitelesség

A média nem olyan mint a politika. A politikában a tévedés bevallása a gyengeség, a médiában a helyreigazítás a hitelesség bizonyítéka. Ha mi fogyasztók sok helyreigazítást – melyet magától és nem bírósági ítélet hatására közöl a sajtó – látunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ott törekednek a tisztességességre. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Egy ilyen konkrét történet kibontását ld. itt: https://merce.hu/2018/10/17/demeter-marta-repulos-ugye-mutatja-meg-mi-a-kulonbseg-a-szabad-sajto-es-a-fidesz-media-kozott/

Az élő beszéd hibáinak kihasználása

http://balramagyar.hu/2018/09/04/amit-orban-felhazas-fia-beszel-az-az-elmebaj-jele-vagy-szimpla-isten-karomlas/

A linken feltüntetett cikket méricskéljük.

Az élő beszédben elkövetett hibák kihasználása etikátlan. Az újságíró nem hivatkozhat ilyenkor arra, hogy de hát az illető azt mondta. A mondanivaló szándékánaátadására-közvetítésére kell törekedni, nem “szemét” módon a félresiklott kommunikációt meglovagolni.

Az első példa. Egy kissé bugyuta szinésznő így nyilatkozott: “Imádom a férjem és a munkám is kielégít.” a férj és kielégít összecsengésből a megnyilatkozás nem túl szerencsés. Vastag betűs címként kirakni, az élőbeszéd hibájával való visszaélés.

Vannak bonyolultabb történetek is, melyekre azonban u.ez a szabály vonatkoztatható. Ilyen Kövér László elhíresült köteles beszéde, melyben a politikus nyilván nem akarta felakasztani a fél országot.

Nem igaz az, hogy a politikusnak tudnia kell úgy beszélni, hogy ne legyen kiforgatható. A médiának a kötelessége, hogy ne forgasson ki.

S egy új gyögyszem e témában. Orbán Viktor fia itt azt mondja, hogy jöjjenek a fiúk és legyenek bátrak ők is Jézus menyasszonyává lenni. Nem szerencsés – kétségtelen -, viszont ebből bármiféle következtetést levonni, ezen élcelődni inkább újságírói etikai probléma.

Ha problémát akarunk keresni a hitterjesztőnél, mi inkább másra helyeznénk a hangsúlyt. Azt állítja, hogy lányok már vannak elegen, jöhetnének már a férfiak is. Lehet, ez meg is felel a tényeknek, akkor rendben is van. Amúgy a férfiakat lányokkal csábítani DISCO-kban bevett üzleti szokás.

Igaz van szociológus, aki szerint a vallásokat is úgy kell értelmezni, mint üzleti vállalkozást. Melyik vallás mit kíván az üdvözülésért? – Ez alapvetően meghatározhatja a sikerét.

A Hír Tv visszakerült az akolba

Ismerjük el, hogy a G-nap után azok az újságírók, akik felmondtak nem csak jól taktikáztak, hanem esetleg elvhű módon továbbra is szembe akartak tudni nézni magukkal a tükörben. Ha addig az volt a fő céljuk, hogy a fideszt hatalomba juttassák és Orbán Viktort támogassák, pusztán azért, mert a tulajdonos meggondolta magát, ők miért változtattak volna addigi identitásukon?

A G napot követően viszont nagyon érdekes vallomások születtek. Néhány vezető beismerte, hogy a Fidesz kézi vezérlés alatt tartotta őket, beleszóltak nem csak a szerkesztésbe, de a legalapvetőbb dolgokba is. Kit hívhatnak meg, milyen konferálást csinálhatnak, mi legyen a hírekben stb. Ha visszaáll az eredeti helyzet ez is visszaáll? – S majd ha kiderül, hogy a kormányzat szerkeszti a Hír Tv-t és nem autonómak az újságírók, megint szégyellni fogják magukat? Hányszor esnek még ugyanabba a hibába politikusok és újságírók? Mi ennek tanulatlanságnak a mélyebb oka?

Simicska Lajos saját bosszújára használta a Hír Tv-t a G-naptól máig? Sőt, a Jobbik hatalombajutását segítendő ráállította az újságírókat arra, hogy adjon nekik megszólalási lehetőséget, sőt… Most mi fog kiderülni erről a korszakról?

Lehet, hogy kialakulnak fogyasztói közösségek, akik kötődnek egy csatornához. Lehet, hogy ezek a közösségek politikailag azonos platformon állnak. De tévedés az, hogy minket így kell kiszolgálni. Minket az a média szolgál ki rendesen, amelyik nem a politikai ízlésünket támogatja, hanem amelyik korrekt a politikusokkal és korrekt velünk is: nem akar manipulálni minket.

Ennél mélyebb fejtegetés is olvasható Zsolt Péter által adott interjúból, a Hír Tv akolba való visszakerülése apropóján. https://nepszava.hu/3003583_hir-tv-nagyobb-a-baj-mint-elsore-latszik

Tüntetésről torzítás – a pszeudoesemény gyártása médiaetikába ütközik

Mi objektív tájékoztatást szeretnénk, s itt valamelyik képtudósító torzít. A baloldali az origo képe, a jobboldali az indexé. Látszik, hogy a fotósok élete sem könnyű, ha előmenetelük az etikátlanság függvénye. Ha ugyanis tömött és nagy a tömeg, nehéz találni ritkásan menetelő embereket, és fordítva: sokszor egy üres teremről tudnak úgy képet csinálni, mintha nagy lett volna az érdeklődés. Így teremtenek áleseményeket (pszeudoeseményeket).

A képek ugyan arról a tüntetésről készültek 2018. április 21-én.

 

 

Aki listát készít…

Fotó: Zoom.hu

Aki listát készít, és ezt egy terjesztett tömegkommunikációs termékben közreadja, annak felelősséget kell vállalnia azért, hogy X nem véletlenül szerepel Z mellett, az meg K-val és így tovább.  Vagyis utána kell nézzen az embereknek. Aki listákat készít, akár pozitívat, akár negatívat, annak meg kell tudni indokolni minden egyes névről, hogy miért vehető fel. Különösképp, ha negatív listát készít, mert akkor egyetlen egy tévedés is, a felületesség bűne. (Péterfalvi Attila állásfoglalása szerintünk várat magára, a listán nem csak közszereplők vannak, és ő még a hálapénz-elfogadó orvosok listáját is aggályosnak tartotta.)

Már emiatt is a Figyelő felelőssége elvitathatatlan volna. Itt egy halottakat véletlen tartalmazó, nevek mögött teljesítményeket, embert nem is ismerő lista készült. Kutatómunka sem volt több, mint hogy nyilvános impresszumokat ollózott össze az újságíró.

Problémát látunk aztán abban is, hogy a lista a “nyugalom megzavarásának” szándékával készült. Szándékosan feszültséget kelt. Nincs benne objektivitásra törekvés, pártatlanság, a másik fél meghallgatása, igazság keresés. Élünk a gyanúperrel, hogy tendenciózus helyezkedési vágy és/vagy rosszindulat vezette a lista készítőjét, márpedig egy újságíró nem engedheti meg magának, hogy érdekei vagy vágyott hite irányítsa.

Élünk a gyanúperrel, hogy ez a hit, ha van ilyen – és nem pusztán cinizmus és helyezkedés – rombolja nem csak a közösséget (az egész magyar közéletet), de az újságíró szakmát is. A médiaetikai szempontok alapjaihoz nem igazodik. (Dolga volna vele a Főszerkesztők Fórumától kezdve a MÚK-on át bármelyik újságíró szervezetnek, melynek tagja a Figyelő, és amelynek van elfogadott etikai kódexe.)

Végezetül minden komolyabb felülettel rendelkező médiával szemben megfogalmaznánk egy követelményt, amolyan ökölszabályt: a demokráciát nem rombolhatja. Márpedig ez a lista azt mondja a számunkra, hogy bizonyos embereknek nincs joga rámutatni a korrupcióra, az emberi gyarlóságokra, a gonoszságokra, a hibákra, s ha Soros pénz van mögötte, akkor erre pláne nincs joga. (Barabási – nincs mögötte Soros pénz – például arra mutatott rá, hogy számára a tudomány és az oktatás minősége egy fontosabb érték, mint a hatalom alá rendeltség, s ilyenformán a CEU elüldözését hibának tartotta. S vagy ezért, vagy ő is csak azért került fel a listára, mert a Figyelőnek gőze sincs arról, hogy ki ő.)

A Figyelő listája, melyben főként jogvédők, de számtalan más civil szervezet tagjai is szerepelnek, s mely pszichológiai játékkal összepárosítja a neveket a korábban kampányszerűen sikeresen lejáratott Sorossal, sajnos nem pusztán a Figyelő szerkesztőinek és tulajdonosainak szégyene. Ez a rombolás rávetül az egész magyar népre, épp ezért arra szólítjuk fel a lapot, hogy szerkesztőbizottsága üljön össze, kérjen bocsánatot a listára kerültektől és az olvasóktól, tegye helyére az újságíróját, igyekezzék jóvá tenni és megállítani ezt a folyamatot, máskülönben azokért a polgárháborús következményekért, mely az országot egyre inkább fenyegetik, őket is felelősség terheli majd.

 

A listákra kerültek neveit a Figyelőn kívül más médium is közli ld. itt.

Az érintettek közül az egyik szervezet reakcióját: ld. itt.

A bizonyíték arra, hogy a lista kókler munka: ld. itt.

A listára feljelentkezhet szolidaritásból bárki ld. itt.

Miként vélekedjünk a reklámozókról?

Ha egy gyógyszerész mérget ad ki, s megmérgez embereket, a gyógyszerészt tartóztatják le, mert ő volt az utolsó láncszem, aki még megakadályozhatott volna egy balesetet. S vajon, ha egy hirdető cég gyűlöletet keltő plakátokat tesz közzé, s azzal mérgezi a közéletet visel-e bármilyen felelősséget?

A STOP plakátok kapcsán érdemes megnézni a párhuzamokat és a különbségeket is. Az első dolog, amit leszögezhetünk, hogy a plakátok, hirdetések tartalmi részéért igen is van felelőssége az adathordozónak. Nem mondhatja azt, hogy rágalmakért, gyilkosságra való felbujtásért, vagy egyértelmű hazugságokért és gyűlöletkeltésért ne volna felelős, hiszen ha elvárható egy gyerektől, hogy meg tudja különböztetni a rosszat a jótól, egy távírókisasszonytól, hogy bizonyos szövegeket ne továbbítson, akkor elvárható ez egy cégtől is, sőt még a nyomdásztól és a plakátragasztótól is, hogy tudja mit csinál.

Az utolsó nagy láncszem a nyilvánosságra hozás gépezetében az a cég, amelyik felületet ad, jelen esetben a  JCDecaux Hungary Zrt, s nem véletlen, hogy már 2000 levelet kaptak, amelyben tetemre hívják őket. Az a fajta védekezés, hogy a tartalomért nem vállalnak felelősséget, sem a nyilvánosság előtt, de talán még a jog előtt sem tartható. (Ha ezzel vagy a hallgatással kísérleteznek, rosszabb helyzetbe kerülnek, mintha csinálnának valamit.)

A kérdésre, akár egy ember kérdésére is, de 2000-re is, érdemben kell válaszolni. Miért gondolják azt, hogy maga a tartalom vállalható? Nem ellenkezik a cég küldetésével, nem vált ki félelmet, megrökönyödést stb.

A tartalmat értelmezhetik úgy, hogy ez egy pozitív célt szolgáló üzenet, Európa megvédéséről szól. A cég ettől fogva így lesz elkönyvelve, hogy ők így képzelik a dolgokat, vállalva arculatukban azt, hogy sokan meg emiatt rasszistaként fogják elkönyvelni őket.

Azt aztán végképp nem mondhatják, hogy beszálltak egy politikai kampányba, amelyben úgy gondolják ők is, hogy érdemes a félelmekre és a gyűlöletre asszociáltatni az embereket, mert ezen keresztül lehet hatalomra juttatni egy pártot. Egy cég ilyet nyilván nem mond sehol a világon, de még egy párt se, csak legfeljebb ha kiszivárog a kommunikációs szakembereinek, tanácsadóinak a vélekedése.

De ne akarjunk minden port elverni a JCDecaux Hungary Zrt-n. az ország minden csatornáján, a magát függetlennek nevezett internetes felületeken is dömping szerűen láthatók olyan hirdetések, melyekkel valószínűleg maguk a felületek gazdái nem is értenek egyet. Csak nem gondolnak bele abba, hogy ők az utolsó láncszemek, akik felelősségel tartoznak akár Európa megmentéséért, akár a nyilvánosság mérgezéséért.

2018-as választások plakátjai

Tudatos médiafogyasztó legyen a talpán, aki a hamis hírek áradatában a választási időszakban nem válik cinikussá, és nem mondja azt, hogy itt mindenki hazudik vagy festi magát, az egyik olyan mint a másik. Épp ezért volna fontos, hogy valamiféle állami védelem jelenjen meg a hamis plakátokkal szemben. Alighanem a választás válik értelmetlenné, ha a politikusok bármi olyasmit a szájába adhatnak a másiknak, amit ő nem mondott, kampányában nem szerepel, horribile dictu pont az ellenkezőjét állítja, ha őt kérdezik meg.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20180316_A_TASZ_szerint_jogsertok_a_Fidesz_hatarzarbontos_plakatjai

A Kínpadontól az Echo Tv-ig

A Diákparlament képviselője találkozása az Echo Tv riporterével pontosan az a szituáció, melyre a mai fiatalok még nincsenek felkészülve. Amitől a szülők mindig is óvják őket. Amit felnőttként helytelennek tartunk, s nem mert tekintélyelvű, hanem mert ez a rossz vita.

A Kínpadon még arcoskodó újságírói szerepüket keresgélő független embereket láttunk egy gyengülő hatalommal szemben. (1989) Az Echo Tv-ben egy erősödő hatalom újságírói képviselőjét – ki a függetlenséget aligha tartja fontos értéknek – kommunikációját láthatjuk egy gyerekkel szemben. (2018)

Amikor Havas Henrik próbálta vizsgáztatni G. Fodor Gábort, hogy miért nem olvas Spirót (2017), a politológus azt válaszolta, hogy ő nem hajlamos ilyen szintre lemenni. Ld. itt.

Amikor az Echo Tv műsorvezetője próbálja iskolai szerepbe kényszeríteni a diákot, a diák azt feleli, hogy nem beszélhetnének-e inkább az oktatásról? – A riporter szerint itt ő kérdezhet, nem a diák.

A baj, hogy a következő diák már tudni fogja mire számíthat, és lesz válasza. S nem feltétlenül fogunk örülni annak, hogy pofátlan felnőtt viselkedésre egy pofátlan gyerekválaszt fogunk hallani. Márpedig azt fogunk.

Forrás: https://444.hu/2018/02/04/magyartanara-kommentben-allt-ki-a-diak-mellett-akit-a-kormanymediaban-megprobaltak-lealazni