Az igazi slammer Nagy Imre szoborszállításáról

Elfogtunk egy levelet, s ezt most közzétesszük, mert aligha olvasnák be az állami tévén.

Melóstársaim most professzornak hívnak, de csak azért, mert szerintük elég jó nyelvi leleménnyel bírok, azaz képes vagyok körmondatokban beszélni, s mindezt úgy, hogy megnevettetem őket. Nem tudják még, hogy előbb-utóbb őket is éles nyelvemmel sorra veszem, mert már most látom, hogy mindegyikük miben egy idegesítő baromállat, s aztán állok tovább, mert hisz számomra fontosabb a kifejezés szabadsága, mint bármilyen haveri kapcsolat. A mester onnan ismerszik meg, hogy nem alkuszik.

Azt sem tudják mostani kollégáim, hogy mennyi munka van abban, hogy én így tudok beszélni. Azt hiszik erre csak úgy születik az ember, hogy csak löki a „filozofusz rudi rágógumi mózesz deficit” szövegeket. Láthatják, hogy már e marhaságban is van munka, s ezt általában akkor szoktam mondani, ha valakit le kívánok járatni az okoskodása miatt. Mereven a szemébe nézek az illetőnek, legyen az főnök vagy velem egy szinten lévő kolléga, és csak azt mondom neki, hogy filozofusz etc etc. Úgy vélik ez agresszivitás? – Lehet.

Van a nyelvben agresszivitás, legalábbis a részemről, ezt nem tagadom, de legalább ugyan ennyi, ha nem több a lakonikus irónia. Lehet, ha máshová születek, avagy mások az ambícióim, akkor költő volnék, mert úgy hiszem a költők is épp ennyit foglalkoznak egy-egy rím megtalálásával, mint én a magam nyelvi keresgélésével. Javasolták már, hogy el kéne mennem egy slam poetry versenyre, de az igazat megvallva ehhez gyáva vagyok. Egyfelől én már akkor slammer voltam, mikor ezt a műfajt még nem találták ki, és napi szinten löktem a süketelést, de hogy elkezdjek versengeni a közönség kegyeiért, nos, ez az én esetemben inkább volna hamis tevékenység. Megpróbálom elmondani miért.

A slammerek sehol sincsenek otthon, s belemenekülnek a slammerkedésbe. Lehet, mesteri szintre jutnak ebben, de a tökéletességet nem érhetik el. Ők csak művészek, s mint minden művész az egójukat védik, művészetük a teljes kívülállásra törekszik, s egyfajta terápiaként szolgál a számukra. Másként tán életben sem maradnának. Látják, milyen szépen-megértően beszélek róluk, s távol álljon tőlem, hogy magamat különbnek tartsam, bevallottam gyávaságom is, ami a velük való versengést számomra lehetetlenné teszi. Hosszan se szoktam lökni, csak mindig egy szituációhoz kötötten, míg az ingerenciám megvan.

S így, hogy kiszolgáltattam magam tán elfogadják azt is, hogy létezik más útja is a nyelvben élésnek, olyan, ami nem cseréli föl mégse a formát a tartalommal.  Én bíz, csak egy segédmunkás vagyok és elvégzem, amit kiosztanak a számomra, nem akarok többnek látszani ennél. Ám akármilyen divatot nézünk, azokat nem odafönt a homik teremtik meg, hanem idelent mi találjuk ki. Legyen az falfirkálástól a zenén keresztül a mindennapi nyelvújításig bármi.

Öreg is vagyok ahhoz, hogy beálljak slemmerezni, bár tudom, erre mondhatják azt, hogy Molnár Péter is az, mégis Európa bajnok lett. De ha ezt mondják még mindig nem tudtam értelmesen elmondani a különbséget. Benne lenni a napi melóban az besavanyodást, szürkeséget, mély depressziót jelent. Nem vagy rajta a térképen, mintha elvették volna a mobiltelefonod. Ezzel szemben a slam poetry versenyek élvonalbelijeinek van mobilja, rajta vannak a térképen, számítanak. Más dolog értelmiséginek lenni és más melósnak. Nem figyelek rájuk, mit csinálnak, hogyan kavarnak, mert időm és energiám sincs, de tán nem is érdekel, mert nem az én világom. Ellenben higgyék el nekem, ők figyelik azt, ami innen alulról jön, mert amit én teremtek az a mindennapok mocskából van.

Csak hogy lássák miről is beszélek, a napokban megkaptuk az ukázt, hogy menni fogunk szobrot elszállítani a Kossuth térről. Azon meg se lepődtem, hogy majd hajnalban, mert racionális döntés a hatalom részéről, hogy távol legyenek a mindenkori tüntetők. Kevesebb rendőri készültség kell, ha olyankor megyünk, mikor a tüntetők még az igazak álmát alusszák. Mindenkinek jobb így, kisebb a vircsaft. Valami Nagy Imrét kell elvinnünk, ami nem ám a munkatársamról készült, noha őt is Nagy Imrének hívják, hanem igen, azt a Nagy Imrét, aki miniszterelnök is volt, meg aztán ki is végezték.

Aligha visszük a szobrot jobb helyre, hiszen mégiscsak a Parlament közelében a legütősebb a „szimbóleum”. Ezek a szimbolikus szoborküzdelmek rendszeres munkát adnak a csapatnak, ahová most magam is bekerültem. Bélabá sorolni tudja, hogy hány szobrot vitt már A-ból B-be, tán még a szocreál szobrokat is szállította a szoborparkba.

Nem kötődöm a szobrokhoz. Sokáig azt hittem ettől különb vagyok másnál, mert hogy a szobor az csak egy tárgy, más meg belelát mindenfélét, de rájöttem, hogy voltaképp nem amiatt nem kötődöm, mert bölcsebb vagyok, mert ez esetben végigmentem volna egy személyiségfejlődési folyamaton, ami a megismerésen, megértésen, kötődésen, kötődés levetkőzésén keresztül ment volna. Én kérem tisztelettel azért nem kötődöm, mert már a megismerést se követte megértést. Az én fejlődésem más úton haladt.

Higgyék el, nem vagyok egy bunkó, tudom ki volt Nagy Imre, de a gyerekkoromban még nem sok jót tanultunk róla, apám meg nem feszegette, csak indulatos szavai voltak. Amúgy mi az amiben nem volt apám indulatos? – Nagy megismerése a rendszerváltás idején történt, mikor újratemettük. Hőst, szimbólumot csináltak belőle, vele riogatták Kádárt, ki aztán össze is rogyott, mint a kártyavár. Micsoda slam poetry volt, amit levágott mikor odafurakodott a pulpitushoz. Csak úgy ömlött belőle az összefüggéstelen bűntudat. Na, ez az amiről beszéltem korábban. Ami belülről jön, azzal nem lehet díjat nyerni egy dumaversenyen.

Nagy Imréből hőst csináltak, mintha nagyon vonzó volna egy szocializmust meghaladni nem akaró ember akkor, mikor mindenki meg akarta haladni a szocializmust, és egy jó kis szabadversenyes világot kívánt, melyben alighanem a szabadon, és nem a versenyen volt a hangsúly. Mondjuk rám ez épp nem állt, az én politikai érdeklődésem megállt Moldova Györgynél. S bár Kádár bűntudata és megbolondulása shaelespeare-i volt, mondhatni törvényszerű, és úgy kellet neki, megérdemelte, addig Moldova Kádár-szeretetében nem látok mást, mint tisztességességet. S Nagy Imréről sincsenek érzéseim. Mint említettem az érzések hiányának oka nem más, mint hogy gyerekként kimaradtak a róla szerezhető impulzusok, felnőttként pedig annyit láttam, hogy eszköz szinten használják. Nem néztem utána korabeli beszédeinek, döntéseinek, mégis biztos vagyok abban, hogy ha bármiben tévedett is nem ez alapján kell rá tekintenem, s hogy mártír lett? – Hát ez se érdekel. Rengetegen lettek mártírok abban az időben. Tisztességes volt? – Igen, azt hiszem erre a kérdésre igennel kell felelnem. Moldova is tisztességes és Nagy Imre is az. Ám ennek ismerete nem ad elég erőt a lázadáshoz, mert nincs benne érzelem. A sok szimbolikus küzdelem amit itt hunniában átélünk, az állandóság hiánya éppenséggel nagyon intelligenssé, de érzelmileg a cselekvésre nehezen motiválhatóvá tesz minket.

S most megyek a többiekkel a hajnali órákban, és kiemelem a szobrát a helyéről. Egy tisztességes ember emlékművét, hajnalban, két ünnep közt, hogy meg ne lássák.

Szar alak vagyok? – Már látom magamat, ahogy végezzük a melót, és provokálni fogom a többieket, hosszú agresszív mondatokkal, aminek az lesz a lényege, hogy ugye tudjátok, hogy szar alakok vagyunk. Tegnap este az asszonykátoknak még az izgalmi himbálódzótokat mutogattátok, hogy mekkora férfiak is vagytok – mondom majd -, ma meg itt behúzott farokkal szedjük fel a talapzatot, nehogy valami kóbor klubrádiós lefotózzon minket. Ha mégis valaki felnyom minket a facebookra, majd nyirvákolva szaladunk valami Péterfalvi bácsihoz, hogy nem vagyunk közszereplők és nem állíthatnak minket pellengérre.

Amivel most készülök a holnapi napra, az nem más, mint bizonyos szavak és kifejezések memorizálása. Például ez a „pellengér” kelleni fog. Mások azt hiszik gyors vagyok és jó a memóriám. Lehet, de bizonyos szavakat begyűjtök, mert aztán kellenek, s ha hiszik ha nem, de nem én találom ki őket.

Olyan embereket fogok anyázni, akik közül tán Bélabá még kinn is volt azon a tüntetésen, amelyiken Nagy Imrét újratemettük, a másik gyerek meg alighanem többet tanult már róla, mint én. Megérdemlik, mert aztán itt agyatlanul mégiscsak csavarozni fognak. Én is csavarozni fogok, ez nem kétséges, és ennyiben vagyok más a slam poetryseknél. Most már remélem értik miről beszélek. Az igazi mester nem kívülről dumál, legalább azt tudja, hogy mi az amiről beszél.

Melóstársaimnak sincs gőzük arról mi az amit csinálnak, pedig sehol se kényszeríti őket arra senki, hogy ne használják az agyukat. De én majd elmondom nekik mit csinálunk. Én legalább tudom, és majd este a tükörben szemen köpöm magam. Ismét.

Reklámok

Pellengéren a biztonsági őrök?

A stream közvetítések esetén nem világos számunkra, hogy miből lehet tudni, hogy a videózott személyek a következő pillanatban etikailag problémásan járnak el, minek kapcsán a róluk készült képeken pellengérre kerülnek. Mi nem értjük Péterfalvi Attila érvelését. Hagyományos médiumok esetében értenénk.

A történet ugye az, hogy 2018 decemberében ellenzéki képviselők be akarták juttatni a tüntetők 5 pontos követelését, köztük pl. olyat, hogy csatlakozzunk az Eu-ügyészséghez. Ezek társadalmilag vitatott kérdések, köv.kép tüntetések nélkül is egy köztévében kéne elhangzania vitáknak, érveknek pro és kontra. Nekünk médiafogyasztóknak az volna az igényünk, hogy az ilyen kérdések ne az utcán, hanem a médiában kerüljenek megvitatásra.

Mivel ez nem történt meg, illetve messze nem úgy, ahogy az ellenzéki képviselők ezt igazságosnak érezték volna, ezért összetűzésbe kerültek az MTVA-t védő biztonsági őrökkel, akik meg úgy vélték a feladatuk az, hogy senki se zavarja meg az adást.

Török Gábor a helyzetről azt nyilatkozta, hogy 2006-ban a székházostromnál az MTV szeretett volna adást készíteni, csak nem tudott. Most tudott volna adást készíteni a háza előtt lévő tüntetésről, csak nem szeretett volna.

Az ellenzéki képviselők bejutván a székházba szerveztek un. áleseményt (pszeudoeseményt), mikor is lefeküdtek a földre és fényképezték magukat, mintha valóban erre kényszerítenék őket a biztonságiak. Minden álesemény etikátlan, akár ki készíti, mert hamis valóságot teremt, vagy kíván teremteni.

Más képek, különösen a stream-ek viszont valós eseményeket rögzítettek, köztük olyanokat is, melyekben képviselőket bántják a biztonsági őrök. De a képviselők által küldött stream-ek eleve nem azzal a szándékkal készültek, hogy az őrök pellengérre legyenek állítva, hanem azért, hogy visszafogja az őröket a tetlegességtől. Az őrök hasonlóképpen azért vették fel mobiljukkal a képviselőket, hogy ők is visszafogják a képviselőket attól, hogy be akarjanak erőszakkal nyomulni az élő adásba.

Nem világos tehát a számunkra Péterfalvi Attila azon nyilatkozata, hogy képek készíthetők, de csak a bíróságon használhatók fel, mert nem lehet eleve cél a másik ember pellengérre állítása, az ugyanis sérti a személyiségi jogokat akár milyen módon is kerül nyilvánosságba.

Mint fentebb érveltünk mellette a szándék mindkét részről épp ellentétes volt. Hogy aztán utóbb ki állítható pellengérre, a képviselők-e, vagy a biztonsági őrök, az már más kérdés, de még így se világos, hogy miért is volna az baj, ha a nyilvánosság épp hogy vágatlanul és minden manipulációtól mentesen láthatta ki miként viselkedik.

A magyar embereknek joguk van tudni azt, hogy az állami televízió kidobóemberei kinek a megbízásából tevékenykednek és miként teszik azt. Épp ez a nyilvánossági kontroll a demokrácia biztosítéka. A képviselők viselkedésének nyilvánosságra hozatala ezúttal nem képezi vita tárgyát, mert ők közszereplők. Az eljárás a biztonsági őrök személyiségi jogai miatt indul, ami azért is abszurd, mert nem hisszük, hogy a biztonsági őröknek nagyobb jogokat adhatnánk, mint a rendőröknek, kikről egy alkotmánybírósági határozat óta nyilvános eseményeken az arcukat is mutathatja bárki.

Mi fogyasztók médiatörténeti eseményként éltük meg, hogy magából az MTVA műsorából semmire se emlékszünk, hisz nem is néztük, de az aulájából stream-mel közvetített eseményeket egy életre megjegyeztük. Alighanem utóbbinak sokszorosa is lehetett az online nézettsége.

 

https://24.hu/belfold/2018/12/20/eljarast-inditottak-az-mtva-munkatarsairol-keszult-kepek-kozzetetele-miatt/?fbclid=IwAR30lG7UwLPdN1pZsRGmOO7gIvOSIBw_eObkEux4k4vxmpdq-MFViCojfs8

Revolverújságírás

“Hogy fog régi párttársai szemébe nézni ha azt látják, hogy Gyurcsány Ferenc mellett fog egy színpadon állni?” – a kérdés mindegy, hogy melyik médiumban hangzott el s mindegy, hogy a válasz viszonylag frappáns volt (Orbán Viktor mellett is állnék, ha ő is a rabszolgatörvény ellen volna). Ami minket érdekel, hogy miért problémás ez az újságírói magatartás. 1. Ez alapvetően revolverújságírás, a másik megsemmisítése a szándék. Miért baj az, ha egy stúdióban egy újságíró meg akarja semmisíteni a másikat? 2. Mert visszaél a hatalmával, azzal, hogy ő kérdezhet, hogy ő áll a kamera mögött, hogy ő van otthon. S akkor harmadikként jöjjön a legfontosabb etikai szabály. 3. Az újságírónak nem lehet szándéka a politikus megbuktatása, mert ez maga is politikusi szerep. Neki csak az igazság kiderítése lehet a szándéka, aminek járulékos következménye egyébként lehet egy bukás, de nem hajthatja a megalázási, tönkretevési, megbénítási szándék. A mellékhatás nem lehet cél. Példánkban lehet, hogy tényleg érdekelte az újságírót alanya miként fogja érezni magát Gyurcsány mellett? Lehet, akkor velünk, nézővel együtt érdeklődött. De ha sarokba akarta szorítani, megalázni akarta, akkor csak azzal a nézővel tudott közös platformra helyezkedni, aki szintén utálni, gyűlölni, megsemmisíteni akart, míg azokat a nézőket rögtön elveszítette, akik az alannyal szimpatizáltak. Egy jó újságíró nem veszít el nézőket. Mindannyiunk kérdését felteszi, s nem csak táborkérdéseket tesz fel. Ehhez azt kéne csak tudnia, hogy a mellékhatás nem lehet cél.

Tüntetés az állami tv előtt

„Én csak egy kis pont vagyok”, mondta az MTVA operatőre és se ő, se más nem volt képes odahívni az ügyeletes szerkesztőt.  Senki nem mert, nem akart, nem merte vállalni azt a döntést, hogy ellenzéki képviselők néhány pontját, mely kb. 3 perc lett volna, miért nem kívánják beolvasni. Ezek a képviselők kevesebbet lehettek a kunigundai székházban, mint akár e sorok szerzője is. Sosem volt módjuk itt szerepelni, s ezúttal sem ők akartak. Nem stúdiófoglalás volt a céljuk, csak az öt pont átadása. Nem volt ki fogadja őket, ami nem azt bizonyítja, hogy nem zajlik üzemszerű működés a székházban, hiszen az adások zavartalanul mentek, hanem, hogy gépszerűen, szabadságuktól megfosztottan dolgozik az MTVA-ban mindenki.

Az utóbbi napokban médiafogyasztóként egy tüntetéssorozat nézőivé, hallgatóivá válhattunk.  Képharapásokkal, hangharapásokkal dolgoznak kik az utómunkálatokat csinálják, és eközben saját kontextusba ágyazzák a látványt. A BBC például a hátán földön fekvő Hadházy Ákost ábrázolja. Megalázott pózban, de kezében felfelé tartva képviselői igazolványát. Akár a fuldokló, aki az utolsó pillanatban is az elveiért küzd. Ebben a megjelenésben ő a hős. Más megjelenítésben ugyan ezek a képek vannak, de összevágva más típusú szimulálásokkal, például futball műrángatózásokkal. Ezekben a kontextusokban lejáratás és nevetségessé tevés történik.

Mindkét továbbdolgozás ugyan abból a forrásból fakad, a jelenlévők egyenes adásából. Ennek van médiatörténeti jelentősége.  Az egymást kamerázók tulajdonképp védeni szeretnék magukat, miközben a fő kérdés nincs is megoldva. A kamera – ami ezekben az esetekben már egy mobiltelefon – nem változtat meg semmit. A tömegnek történő kommunikáció voltaképp nem professzionális, maga a termék nyers, de értelmezése visszatetsző, mert a mögötte hallatszó kommentálások, az egyszerre kiabálások, a jogi zavarodottság leginkább a szétesettséget kommunikálja. Az élő adásban nem szánni valók sem a biztonsági őrök, sem a benyomuló ellenzéki politikusok. A stream-adások mégse ugyan azok, mint a valódi jelenlét. Ha odamész átéled a tömeglélektant, az adásokból nem. A megszerkesztett adásokból átéled megint, a streamból nem. Az egyenes adás vonulásról, küzdelmekről önmagában még sem ad pontos információt. Aki akarja a tömeget csőcseléknek, aki akarja forradalmároknak tartja őket.

A kommentár nélküli műfaj nyers. Civilizálatlan. Olyan, mintha nyers húst volnánk kénytelen enni akkor, mikor állítólag fantasztikus a gasztronómiánk.

Az állami média azáltal, hogy felszámolta az újságírás klasszikus erényeit, az igazságra törekvést,  autonómiát, a szakmai önbecsülést mindenkiből kicsi alkalmazottat csinált. Népnevelni akar egyetlen politikai irányban, s így elveszítette közszolgálati jellegét. Az állami médiában nincsenek már felelős szerkesztők.

 

 

TUMÉK díjat adunk Medgyesi Miklósnak

A TUdatos MÉdiafogyasztók Kiszolgálásért adnánk díjat az újságírónak, és nagyon köszönjük, hogy feltette azt a kérdését, ami miatt aztán távoznia kellett a HÍR Tv-től. Az esetet bővebben ld. itt.

A kérdése a hatalomhoz szólt az igazságosság igényével. Rejtett magában számon kérést, ezért tűnhetett tiszteletlennek. A hatalom oldaláról a felháborodás nem érthetetlen, viszont önkorlátozásra volna szükség, máskülönben még az udvari bolondok sem merik majd kimondani az igazságot.  Nem gondoljuk, hogy az újságíró udvari bolond lett volna, épp ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy mindig feltámad e szakmában az igazságosság iránti igény, bármilyen mértékben is megromlik körülöttük a munkakörnyezet. További sikereket kívánunk, és abban reménykedünk, hogy a pályát nem hagyja el. Mindenki tehet arról, hogy Medgyessi Miklós a pályán maradjon, mégpedig úgy, ha támogatja és elismeri bátorságát, igazát.

Ripost uszítás

“Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével?” – teszi fel a kérdést a Ripost. De igazából a média sohasem uszíthatna. Sem a hajléktalanokkal szemben nem tehetné ezt, sem bármelyik más csoporttal szemben.

A szokásosnál ezúttal hosszabb asszociációkat engednénk meg magunknak. Mert leszögezhetjük, hogy e címoldalak súlyos etikai problémákat rejtenek. Hasonlítani csak Pallagi Ferenc Blikkjének haldokló focistát ábrázoló képéhez tudjuk. Hogy miért ez ugrott be azonnal, amikor a Ripost címlapját láttuk?

1. Bulvárlap mindkettő.

2. Pallagi Ferenc és Ómolnár Miklós célja egyaránt az olvasottság növelése volt, s úgy tűnik minden gátlásukat elveszítették.

3. Pallagit annak idején a közvélemény, a nyilvánosság, a szakma teljesen falhoz állította. Igaz több példány kelt el, de világossá tették a számára, hogy az eladott példányszám nem legitimál.

S lássuk a különbségeket.

1. A Blikk bár politikailag húzott valamerre, azért inkább klasszikusnak volt mondható. Ómolnár Ripostja (Mészáros Lőrinc lapja) viszont mint bulvárlap is átlépett már egy határt, amennyiben látványosan épp a kormányzatnak akar tetszeni. (Nem véletlen, hogy a népítéletben elhangzik, a lap neve betűjáték, s valójában Prosti) A Ripostra épülő állami televíziós megerősítések pedig már-már egy hálózat létét sejtetik.

2. Ómolnár is a nép (s tulajdonosa, mely áttételesen a kormány) kedvében akar járni, s tán növelte is a címlapja az eladási példányszámot, de a gyűlöletkeltés nem elfogadható a média részéről sem akkor, ha az a nép kedvében jár, sem pedig, ha a kormányzati kommunikáció kedvében.

3. Pallagit Fehér Miklós focista pályán történő közelképű haldoklását címlapra téve az emberi méltóságot sértette. S mivel mindannyiunkkal előfordulhat, hogy szívinfarktust kapunk nyilvános helyen, nem volt nehéz elítélni a fényképet. A hajléktalanokkal szembeni gyűlöletkeltés szintén olyan, amely sokakban visszatetszést kelt, mert sokan rendelkeznek empátiával, s mert sokunk érzi úgy, akár belőle is válhat hajléktalan. Péterfalvi Attila Pallagit ombudsmanként el is ítélte. Különbség azonban, hogy ma kisebb az esélye a médiaombudsman megszólalásának. (Elnézést, ha tévedünk, s majd megszólal. Kéne most is!) S tartunk tőle, hogy a legtöbb újságíró-szervezet sem emeli fel a szavát. (Reméljük lesz kivétel, elvégre etikai kódexe mindegyiknek van.)

S most térjünk át filozófikusabb vizekre, reméljük lesznek olvasók, akik tovább tartanak velünk, nem veszítünk el mindenkit. A gonoszságról volna szó, melyet a filozófia nem tudott elhagyni, pontosabban főként Hannah Arendtnek köszönhetően újra megtalálta. Azóta gondolkodnak róla, mi is élteti, milyen típusai vannak? Sőt, Zimbardo Lucifer hatás könyvének köszönhetően a gonoszság kérdése bekerült a szociálpszichológiába is.

Arendt gonoszságfelfogása Eichmann vizsgálatával robbant be, mert hisz Eichmannt – aki csak parancsra tette – nem lehetett radikális gonoszként látni, azaz nem olyasvalamiként, aki kitalálja, átlátja, és elköveti a rombolást. Talán sejtette, hogy nem a tízparancsolat szerint teszi a dolgát – minden bizonnyal -, hiszen titkolták a nácik a közvélemény előtt mit csinálnak, de egy magasabbrendű etikára hivatkozva pusztítottak, gyilkoltak. Eichmann még ezt sem tette, csak engedelmeskedett. Ezért lett Arendt szerint banális. A mindannyiunkban meglévő megalkuvó.

A szociálpszichológia többet tud erről az attitűdről. Eichmann nem egyszerűen a gondolkodásról való lemondó, az emberi bűnösség legmagasabb szintjét elkövető – hiszen az embernek gondolkodnia kell Arendt szerint -, mert a legfontosabb emberi tulajdonságot gyakorolja, a konformitás megtestesítője. A szociálpszichológusok számára világos, hogy a konformitás az emberré válás kulcsa, s csak a gonosz tudja kihasználni ezt arra, hogy ezen keresztül manipuláljon (ld. Milgram áramütés kísérletét, ahol épp Milgram veszi át a radikális gonosz szerepét.) Alapvetően konformitás nélkül nem volna együttműködés, nem volna csapatjáték, e nélkül az emberi természet nélkül szétesne a világunk.

A szegényekkel szembeni uszítás gonoszság. Nem ez a kérdés. S hogy miért tartja akár a konzervatív, akár a liberális ezt gonoszságnak, annak az az oka, hogy a kiszolgáltatottal szembeni óvó és gondoskodó ösztönünk rendkívül erős, s mindegy, hogy milyen politikai ideológia épül ezekre. Az emberi csecsemő rendkívül sokáig törődést igényel. Ha nem volna mélyen a reflexeinkbe ágyazva a kiszolgáltatott védelme iránti kötelezettség, szintén régen kihaltunk volna, épp úgy, ahogy a konformitás, ha nem volna bennünk, nem tudunk kiemelkedni az állatvilágból. Aki Istentől számítja a létezésünk, annak is ott vannak ezen parancsolatok és példabeszédek. S minden más világvallásban is. A szánalom, a törődés, az empátia. A kiszolgáltatott bántása nem véletlenül kelt fel bennünk haragot. (A pszichológiai okokat bővebben ld. J. Haidt Ted-es előadásában.)

De a kiszolgáltatottat, amint meg tudja az ember fosztani emberi tartamától, már tud vele kegyetlen lenni. Ember-e a hajléktalan? Ez itt a kérdés, s ha igennel felelünk  rá, márpedig mi mást mondhatnánk, a hajléktalanok verbális vagy fizikai bántása bűn, az ezt támogató kommunikáció pedig gonoszság.

A Ripost címlapja tehát a gonoszság megnyilvánulása. De milyen gonoszság ez? Banális vagy radikális? Csak engedelmeskedő és tudatlan, vagy koncepciózus és számító? Jó kérdések ezek, de nem a legizgalmasabbak. Van ennél valami izgalmasabb is, s ez az, hogy vajon melyik az ártalmasabb gonoszság?

Eddig a filozófia azon az állásponton volt és van, hogy a radikális a veszélyesebb. Heller Ágnes szerint például a radikális gonosz fertőző, terjed, a banális csak követő jellegű, és amint a radikális megszűnik, el is tűnnek a követők. Például, ha a Ripost – tegyük fel – csak követő, stréberkedő, amint megváltozik a “stratégia-tervező hivatalban” a koncepció, a Ripost máris megváltozik. Sőt, akár pillanatok alatt átalakul jó célok hordozójává. Független és önálló ugyan úgy nem lesz, saját gerince és tartását ugyanis a központi irányítás már rég átvette. Ez a Hannah Arendt és az őt kicsit megkritizáló, tovább fejlesztett Heller Ágnes-féle koncepció azonban már nem fog megfelelni a szociálpszichológiai megközelítéseknek. De a rendszerelméleti kritikáknak sem. Utóbbi szerint az intézményeknek autonómoknak kell lenni. Vagy ahogy Max Weber mondaná, a saját istenüket kell szolgálni.

Zimbardo azon megfigyelését még, hogy az angyalt és az ördögöt szinte alig választja el egymástól valami (ld. fentebb Mc Escher Angels and Devils képét) még rá lehetne húzni a banális gonoszra, mely könnyen átbillen egyik állapotból a másikba. Ha a Ripost mindig “Prosti” marad, ez akár igaz is lehet, de épp az volna a lényeg, hogy a média – még ha bulvár média is – kövessen valamiféle irányelvet. Valami olyasmit, amit e felületen is mindig számon kérünk tőle, épp az olvasók nevében. E honlap nézőpontja a tudatos médiafogyasztó, az ilyen igényeknek megfelelő média pedig nem fog gyűlöletet szítani, s társadalmi felelősségérzete egy húron fog pendülni a tudatos médiafogyasztóéval. Együtt is kéne kialakítani a jóról és rosszról alkotott tartalomközlési formáit.

A gonosz mindezek fölött van. Nem angyali és ördögi közti átmenet, átbillenés. Nem banális, s amit mondani szeretnénk, még csak nem is gondosan tervező, kivitelező, távlati, stratégiai, és manipulatív. Egyszerűen azért nem, mert az ember nem mindenható. Állításunk szerint még Hitler sem tud radikális gonosz lenni. Azt nem mondanánk, hogy akkor ő banális lenne, és azt is elfogadjuk, hogy igen, radikális gonosz akar lenni, ezt a célt tűzi ki magának, csak hát … Az ember van annyira tökéletlen, hogy mindig kicsússzon a valóság a keze közül, sose tudja azt teljes mértékben tervezni. Mondhatnánk ezekben az esetekben, hogy ember tervez, az ördög végez.

Mikor a gonosszá váló egy-egy akciója sikerre vezet, megerősödik a kompetenciaérzése, és tovább megy a maga által megszeretett úton. Az ördög csábítja tovább, mert azt mondja, te okos vagy, te arra vagy hivatott, hogy a buták fölött uralkodj, te megtehetsz bármit, mert ők nem is igazán emberek, vagy ha ők azok is, te több vagy mint ember. A te küldetésed stb. stb. A csábítás útja az ördög részéről a siker maga. De az igazi ördög önjáró. S mindjárt el is mondjuk, hogy értjük ezt, a hajléktalanokkal szembeni uszítás példáján.

Tegyük fel, hogy a hajléktalanok elleni propaganda azzal a pozitív ideológiával indul, hogy rendet kell teremteni az aluljárókban, jogszabályokat kell alkotni a tiszta környezetért, az élhető városi létért. Ez egy pozitív ideológia. Megkülönböztetnek jó hajléktalanokat, és rosszakat. A jók partnerek, a rosszak még a hajléktalan szállókon sem alkalmasak az együttélésre. Felmerülnek a törvényalkotók szemében szempontok, melyek a rosszak hibáztatását erősítik. A törvényalkotás folyamatában – támogatandó a pozitív cél elérését – egyre több érv jön elő a jogszabály mellett, s egyre kevesebb ellene. (Amit ebben a bekezdésben írtunk, az nem más, mint Janis “csoportgondol” mechanizmusa.)

Az ideológia mellé odacsapódik számos lakos, függetlenül attól milyen politikai párt szimpatizánsa, mert a céllal lehet azonosulni és a problémafelvetésben van igazság. Az emberek találkoznak hajléktalanokkal, akik immár a szemükben nem egyszerűen szerencsétlenek, hanem együttműködésre nem hajlandó problémák. Megfogalmazzák velük szemben a nem tetszésüket. Már nem csak a hátuk mögött otthon dörmögnek, hogy hát nekem mint járókelőnek is volna emberi méltóságom, amit a maga alá vizelő alkoholista hajléktalannak tisztelnie kéne, hanem odaszólnak. Aktivizálódik a lakosság, és cselekvővé válik. De milyen cselekvővé?

A bántó cselekvés önigazoló mechanizmusokat indít be. Ha én megbántok valakit, utólag vagy arról győzöm meg magam, hogy én egy kötekedő fráter vagyok, nincs mit tenni, vagy arról, hogy a másik megérdemelte, hogy odaszóltam. (Eliot Aronson Társas lény c. könyvében ír az agresszió agressziót vált ki mechanizmus e fajtájáról.) A történet ebben a dinamikában eszkalálódik, legközelebb még inkább odaszólok. Ha hallom, hogy huligánok agyba-főbe vertek egy hajléktalant, azt fogom mondani, hát végül is ők hívták ki maguk ellen a sorsot, legközelebb szemtanúja leszek egy ilyen jelenetnek, és már csak legyintek, esetleg végig is nézem stb. A mechanizmust nevezzük kognitív disszonancia redukciónak, mert két tudattartalom, a magamról alkotott pozitív kép kerül szembe azzal, hogy bántok valakit – szóval, helyesléssel, végignézéssel -, és e feszültséget csak önigazolással lehet feloldani.)

A fenti logika szerint – melyben a Ripost csak egy láncszem a sok közül – a cselekmények messze túlszaladhatnak a kormányzati szándékon. Bármit is talál ki a hatalom, bárhol is kívánja meghúzni a határt, s kézben tartani a valóságot (radikálisként), a valóságot pszichológiai folyamatok irányítják.

A hatalom mindig a radikális oldalon van. Mindig irányítani akar. Hatalom lehet az értelmiségi is, aki sosem ver a maga kezével, csak uszít, és várja, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy ő azt kifundálta (Ranschbourg Jenő gondolata volt, hogy az értelmiség csak uszít, de nem ő üt.). A politikai hatalom még több ennél, mert intézményeket irányít, még inkább azt hiheti, hogy kezében tartja a dolgokat, és előre látja a történéseket. Ő irányítja a banális tőle függő intézmények vezetőit.

Ha ezek a vezetők nem önállók, ha beosztottjaik sem azok, a gonosz radikalitása csúcsra kerül. Ám akármilyen csúcson is van, létezik nálánál valami nagyobb gonosz, amit a pszicholgiai mechanizmusok ragadnak meg.

Mis is hát a filozófiai állításunk. III. Richárd, aki elhatározza, hogy gonosszá lesz, és mindent manipulálni fog maga körül valójában nem tud annyit ártani, mint amikor az igazi ördög átveszi tőle az irányítást. Ez az, amikor maga a nép bolondul meg.

 

Helyreigazítás és hitelesség

A média nem olyan mint a politika. A politikában a tévedés bevallása a gyengeség, a médiában a helyreigazítás a hitelesség bizonyítéka. Ha mi fogyasztók sok helyreigazítást – melyet magától és nem bírósági ítélet hatására közöl a sajtó – látunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ott törekednek a tisztességességre. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Egy ilyen konkrét történet kibontását ld. itt: https://merce.hu/2018/10/17/demeter-marta-repulos-ugye-mutatja-meg-mi-a-kulonbseg-a-szabad-sajto-es-a-fidesz-media-kozott/

Az élő beszéd hibáinak kihasználása

http://balramagyar.hu/2018/09/04/amit-orban-felhazas-fia-beszel-az-az-elmebaj-jele-vagy-szimpla-isten-karomlas/

A linken feltüntetett cikket méricskéljük.

Az élő beszédben elkövetett hibák kihasználása etikátlan. Az újságíró nem hivatkozhat ilyenkor arra, hogy de hát az illető azt mondta. A mondanivaló szándékánaátadására-közvetítésére kell törekedni, nem “szemét” módon a félresiklott kommunikációt meglovagolni.

Az első példa. Egy kissé bugyuta szinésznő így nyilatkozott: “Imádom a férjem és a munkám is kielégít.” a férj és kielégít összecsengésből a megnyilatkozás nem túl szerencsés. Vastag betűs címként kirakni, az élőbeszéd hibájával való visszaélés.

Vannak bonyolultabb történetek is, melyekre azonban u.ez a szabály vonatkoztatható. Ilyen Kövér László elhíresült köteles beszéde, melyben a politikus nyilván nem akarta felakasztani a fél országot.

Nem igaz az, hogy a politikusnak tudnia kell úgy beszélni, hogy ne legyen kiforgatható. A médiának a kötelessége, hogy ne forgasson ki.

S egy új gyögyszem e témában. Orbán Viktor fia itt azt mondja, hogy jöjjenek a fiúk és legyenek bátrak ők is Jézus menyasszonyává lenni. Nem szerencsés – kétségtelen -, viszont ebből bármiféle következtetést levonni, ezen élcelődni inkább újságírói etikai probléma.

Ha problémát akarunk keresni a hitterjesztőnél, mi inkább másra helyeznénk a hangsúlyt. Azt állítja, hogy lányok már vannak elegen, jöhetnének már a férfiak is. Lehet, ez meg is felel a tényeknek, akkor rendben is van. Amúgy a férfiakat lányokkal csábítani DISCO-kban bevett üzleti szokás.

Igaz van szociológus, aki szerint a vallásokat is úgy kell értelmezni, mint üzleti vállalkozást. Melyik vallás mit kíván az üdvözülésért? – Ez alapvetően meghatározhatja a sikerét.

A Hír Tv visszakerült az akolba

Ismerjük el, hogy a G-nap után azok az újságírók, akik felmondtak nem csak jól taktikáztak, hanem esetleg elvhű módon továbbra is szembe akartak tudni nézni magukkal a tükörben. Ha addig az volt a fő céljuk, hogy a fideszt hatalomba juttassák és Orbán Viktort támogassák, pusztán azért, mert a tulajdonos meggondolta magát, ők miért változtattak volna addigi identitásukon?

A G napot követően viszont nagyon érdekes vallomások születtek. Néhány vezető beismerte, hogy a Fidesz kézi vezérlés alatt tartotta őket, beleszóltak nem csak a szerkesztésbe, de a legalapvetőbb dolgokba is. Kit hívhatnak meg, milyen konferálást csinálhatnak, mi legyen a hírekben stb. Ha visszaáll az eredeti helyzet ez is visszaáll? – S majd ha kiderül, hogy a kormányzat szerkeszti a Hír Tv-t és nem autonómak az újságírók, megint szégyellni fogják magukat? Hányszor esnek még ugyanabba a hibába politikusok és újságírók? Mi ennek tanulatlanságnak a mélyebb oka?

Simicska Lajos saját bosszújára használta a Hír Tv-t a G-naptól máig? Sőt, a Jobbik hatalombajutását segítendő ráállította az újságírókat arra, hogy adjon nekik megszólalási lehetőséget, sőt… Most mi fog kiderülni erről a korszakról?

Lehet, hogy kialakulnak fogyasztói közösségek, akik kötődnek egy csatornához. Lehet, hogy ezek a közösségek politikailag azonos platformon állnak. De tévedés az, hogy minket így kell kiszolgálni. Minket az a média szolgál ki rendesen, amelyik nem a politikai ízlésünket támogatja, hanem amelyik korrekt a politikusokkal és korrekt velünk is: nem akar manipulálni minket.

Ennél mélyebb fejtegetés is olvasható Zsolt Péter által adott interjúból, a Hír Tv akolba való visszakerülése apropóján. https://nepszava.hu/3003583_hir-tv-nagyobb-a-baj-mint-elsore-latszik